Retro Deportivo de La Coruña Mez – Galicia aranykora

A Deportivo de La Coruña 1906-ban alakult, így a spanyol futball egyik régebbi klubja. A 20. század nagy részében az első két osztály között ingáztak: helyben imádták őket, országos szinten azonban többnyire névtelenek maradtak. Ez az 1980-as évek végén kezdett megváltozni a legendás Arsenio Iglesias irányításával, aki régi vágású galiciai edzőként harcos, keményen dolgozó csapatot épített, amely feljutott az élvonalba, és – ami kulcsfontosságú – ott is maradt. Arsenio lefektette az alapokat, de a Deportivo Javier Irureta alatt emelkedett igazán magasra.

Az 1990-es évek közepétől a végéig a Depor figyelemre méltó minőségű keretet rakott össze. A brazil flair spanyol elszántsággal és taktikai fegyelemmel párosult. Többször is második helyen végeztek a La Ligában, fájdalmasan közel kerülve a címhez, mielőtt végül az 1999–2000-es szezonban megszerezték a koronát – egy diadalt, amely egész Galiciát mámorba taszította. Ez máig a klub történetének egyetlen La Liga-címe, és stílusosan nyerték meg, a kíméletlen hajrában legyőzve a Real Madrid és a Barcelona hagyományos nagyhatalmait.

A Depor már a bajnoki cím előtt is letette névjegyét a Copa del Reyben: 1995-ben emelte magasba a trófeát egy olyan döntőben, amely megmutatta a klub növekvő ambícióit. Az európai futball rendszeres szereplővé vált az életükben, és a kontinens gyorsan megtanulta félni a galiciaiakat.

A Deportivo helyét a futball legendáriumában azonban a 2003–04-es Champions League szilárdította meg. Miután az AC Milan elleni negyeddöntő első mérkőzését 4–1-re elveszítették a San Siróban – látszólag ledolgozhatatlan hátrányba kerülve –, a Deportivo az európai klubfutball történetének egyik legnagyobb estéjét produkálta. Az Estadio Municipal de Riazorban 4–0-ra szétszedték a Milant: Walter Pandiani, Fran Yeste és Víctor duplája tette teljessé a rendkívüli fordítást. Egész Európa tátott szájjal figyelt. A Deportivo eljutott az elődöntőig, ahol a későbbi győztes Porto megállította, de legendája örökre biztossá vált.

Az aranykor után pénzügyi nehézségek és a keret szétszéledése fokozatos hanyatláshoz vezetett. 2011-ben kiesés következett a Segunda Divisiónba, majd a klub éveken át próbálta visszaszerezni élvonalbeli státuszát. Rövid La Liga-visszatérés és további balszerencsék, köztük a Segunda División B-be való zuhanás követték egymást. Ma a Deportivo újjáépül, de a Super Depor emléke – és a Riazor bizsergető hangulata az európai estéken – világszerte ugyanolyan fényesen él a szurkolókban.

A Deportivo aranykorát rendkívüli futballisták egész csillagképe világította be. Talán senkit sem szerettek jobban Juan Carlos Valerónnál, a kreatív középpályás mesternél, akinek érintése, játéklátása és passzrepertoárja a legjobbak közé tartozott, amit Spanyolország valaha adott. Sérülések fosztották meg attól a World Cup-színtértől, amelyet tehetsége megérdemelt volna, de a Riazorban érinthetetlen volt: ő volt mindannak a szívdobbanása, amit a Depor játszani akart.

Djalminha, a látványos brazil irányító, ragyogó kiszámíthatatlanságot hozott a Depor támadójátékába az 1990-es évek végén. Elemi erejű szabadrúgásai és pimasz technikája közönségkedvenccé, az ellenfél védőinek pedig rémálmává tették. Roy Makaay, az 1999-ben szerződtetett holland csatár pusztítóan hatékonynak bizonyult: a 2002–03-as szezonban Pichichi – a La Liga gólkirálya – lett, mielőtt a Bayern Munichhoz igazolt. Diego Tristán mellette sebességet és vérbeli lesipuskás ösztönt kínált.

Védekezésben Mauro Silva kolosszus volt a középpályán – brazil válogatottként keménységet és szervezettséget adott. Donato, egy másik brazil, aki híresen felvette a spanyol állampolgárságot, kemény, megbízható középhátvéd volt, aki az Arsenio- és korai Irureta-évek ikonjává vált. Jorge Andrade minőséget hozott a Champions League-menetelés során, míg Noureddine Naybet további stabilitást adott.

Bebeto, a World Cup-győztes brazil támadó emlékezetes időszakot töltött a klubnál az 1990-es évek elején, elkápráztatva a Riazor hűséges közönségét, mielőtt az 1994 World Cupra, majd Seville-be távozott. Depornál töltött ideje jelentősen emelte a klub presztízsét.

Edzőként Arsenio Iglesias külön említést érdemel mint az ember, aki professzionálisabbá tette a klubot, míg Javier Irureta az aranykor taktikai építésze volt, akiben a játékosok és a vezetőség egyaránt feltétlenül megbíztak.

A Deportivo ikonikus kék-fehér függőleges csíkjai a klub első évtizedei óta vizuális identitásának meghatározó elemei. Letisztult, merész és összetéveszthetetlenül galiciai: a klasszikus hazai mez generációkon át feltűnően következetes maradt, bár a részletek jelentősen változtak az egyes korszakok esztétikájával.

Az Arsenio alatti 1990-es évek eleji mezek az adott időszakra jellemző szélesebb, vaskosabb csíkmintákat viselték, a Teka – a spanyol konyhai készülékmárka – pedig hosszú éveken át kiemelt mezszponzorként szerepelt, egy olyan együttműködésben, amely elválaszthatatlanná vált a Depor felemelkedésének képétől. Az 1990-es évek végi és 2000-es évek eleji mezek, amelyeket a Reebok, majd később más gyártók készítettek, ma a gyűjtők legkeresettebb darabjai közé tartoznak. Ezek a mezek a Depor abszolút csúcsidőszakát örökítették meg: különösen a La Liga-győztes 1999–2000-es hazai mez számít a Super Depor-szurkolók szent gráljának, letisztult csíkozásával és a büszkén viselt Depor-címerrel.

Az idegenbeli mezek ebben az időszakban gyakran kísérleteztek a fehér alapszínnel, olykor kék szegélyekkel vagy teljesen fehér kialakítással, színes részletekkel. Az európai esték több emlékezetes harmadik mezt és különkiadást is hoztak, amelyeket a gyűjtők aktívan keresnek.

A Riazor stadion neve és a Coruña címeréből származó horgony szimbólum különböző korszakok címerein is hangsúlyosan megjelent, heraldikai súlyt adva azoknak a mezeknek, amelyek már eleve óriási érzelmi jelentőséget hordoztak. Egy aranykori Deportivo DE LA Coruna retro mez ritka és valóban megindító gyűjtői darab.